Minden városban, ahol még nem jártam, az első, hogy buszra/villamosra szállok.
Tanulni egy kicsit.
Belekóstolni, megérezni azt, hogy milyen ott jelen lenni.
Élni.
Tölteni igazi napokat, korán kelve, gyereket cipelve, esőben, szúr a gyapjú kabátok nehéz szaga.
Napsütötte, barna, izzadt bőr, kicsit parfümös, vihogás amott.
Tanulságos.
Borosták, sminkek, tekintetek, ablakon kimerengések. Ismerkedünk.
Mindenhol mindenki másképpen. Vagyis ugyanúgy, ugyanazt.
Utóbb Stockholmban a buszon megbillentem, ráléptem egy néni lábára, belekapaszkodtam, kis híján elvágódtunk.
Ékesen, magyarul mondtam ijedtemben, hogy pardon, a frászkarikáját.
A néni angolul mondta, semmi baj, egyébként a veje magyar, az is mond frászosat néha, a lánya Bécsben tanult, ott ismerkedtek össze.
Zavaromban megkérdeztem, segíthetek e valamiben, ha már majdnem fellöktem.
Nem, dehogy, de a következő a végállomás úgyis, igyunk kávét, egy óra múlva találkozik a barátnőjével, valami daloskörbe mennek majd.
Életemben nem kávéztam, főleg nem svéd hölgy meghívására.
Jót beszélgettünk.
Nyoma maradt.
Lehetséges nem félni egymástól.
Lehetséges adni/kapni időt, mosolyt, tudást.
Engedni kell csupán.

Nincs nagyobb erő.
Kapcsolat emberek között. Tudás- és tapasztalatcsere. Biztonság, értő ismerősök körös-körűl.
Támogató, nyitott világ.
Élünk itt, utazunk erre és arra, tanulunk amott.
Együtt vagyunk.
Itt, a Földön, és van több is.
Nincsenek határok.
Semmiben.

Jakabovics Tibor, Alapító

Jól adni nehéz. Talán a válogatás nélküliség a megoldás. A hétköznapi, józan megfontolásaink nem feltétlenül érvényesek abban a közegben, ahol a szükség éppen tanyát vert.
Adni a legnagyobb ajándék. Valaki a sorsával lehetőséget ad arra, hogy megkapjuk.
Nincs mérték, csak személyesség.
Mindegy, hogy fél zsemle, éhséget gyorsan elcsapni, vagy vágyott babakocsi apró embert tologatni. Nem számít, hogy hamarjában felásott hátsó kert, a krumplinak télire, vagy kórház Mumbai-ban.
Adni tanítás: attól, aki elfogad.
Egymásba oldódó történetek, közösen figyelt, ketyegő órák.
Eleinte remegett a kezem. Most már a szívem is. Megértettem.

Vannak történeteim...

Londonban, a reptéren találkoztam a kislánnyal. Hullámos, barna haja volt, sötét, okos szeme, katicabogaras pici hátizsákja, és elképesztő, szivárványos nadrágja. Hat éves lehetett, mint a legnagyobbik lányom akkoriban.
Meglökött picit, aztán elesett. Furcsa esés volt, és még különösebb, ahogyan felkelt a földről. Zavarodottan nyújtottam kezet, de nem fogadta el. Nagyot kacagott, és azt mondta: „vááááááá, düsannnos vagyok, meghalok”, aztán hátat fordított, és belekapaszkodott egy nőbe. Az édesanyjába, aki annyit susogott csak: „sssst, Istenem, ne mondj ilyet, a vizsgálat, holnap..” a többit nem értettem.
Belémégett a fájdalmas hang, a tekintete.
Google, cikkek, honlapok, még a reptéren.
Elmondhatatlanul fájt.
Megtaláltam otthon a közösségüket. Azóta kapom az ajándékot tőlük. Sokáig így lesz még.

Önnek van története?
Küldje el a történetét: gooddeeds@lavylites.com

Jakabovics Tibor, Alapító