A LAVYLITES KÖZÖSSÉGÉBEN

Tiszteljük a Természetet és hálával fogadjuk ajándékait. Szenvedéllyel élünk és alkotunk. Megtapasztaltuk és hisszük a jó erejét.

Jól adni nehéz. Talán a válogatás nélküliség a megoldás. A hétköznapi, józan megfontolásaink nem feltétlenül érvényesek abban a közegben, ahol a szükség éppen tanyát vert.
Adni a legnagyobb ajándék. Valaki a sorsával lehetőséget ad arra, hogy megkapjuk.
Nincs mérték, csak személyesség.
Mindegy, hogy fél zsemle, éhséget gyorsan elcsapni, vagy vágyott babakocsi apró embert tologatni. Nem számít, hogy hamarjában felásott hátsó kert, a krumplinak télire, vagy kórház Mumbai-ban.
Adni tanítás: attól, aki elfogad.
Egymásba oldódó történetek, közösen figyelt, ketyegő órák.
Eleinte remegett a kezem. Most már a szívem is. Megértettem.

Vannak történeteim...

Londonban, a reptéren találkoztam a kislánnyal. Hullámos, barna haja volt, sötét, okos szeme, katicabogaras pici hátizsákja, és elképesztő, szivárványos nadrágja. Hat éves lehetett, mint a legnagyobbik lányom akkoriban.
Meglökött picit, aztán elesett. Furcsa esés volt, és még különösebb, ahogyan felkelt a földről. Zavarodottan nyújtottam kezet, de nem fogadta el. Nagyot kacagott, és azt mondta: „vááááááá, düsannnos vagyok, meghalok”, aztán hátat fordított, és belekapaszkodott egy nőbe. Az édesanyjába, aki annyit susogott csak: „sssst, Istenem, ne mondj ilyet, a vizsgálat, holnap..” a többit nem értettem.
Belémégett a fájdalmas hang, a tekintete.
Google, cikkek, honlapok, még a reptéren.
Elmondhatatlanul fájt.
Megtaláltam otthon a közösségüket. Azóta kapom az ajándékot tőlük. Sokáig így lesz még.

Önnek van története?
Küldje el a történetét: gooddeeds@lavylites.com

Jakabovics Tibor, Alapító